2011. augusztus 31., szerda

Tükörlabirintus c. könyvemből : Viharban c. szösszenet

A villám mellette csap le. A vihar egyre erősebb. Összeszorítja a fogát, a helyén marad. Bántja a szél, veri az eső, dörög az ég, mégis fogja a botját, bedobja a horgot a vízbe.Viharban több az oxigén, jobban nyüzsögnek a halak. Kifelé is, befelé is nagy a küzdelem, amire felkészülhet az ember. Kiteljesedik benne. Cikáznak a gondolatok, fehérlik a víz. Meg-megrángatja a botot. Ki is kap ja a halat, meg is forgatja a gondolatot. A kivert kutya is jobban néz ki nála, de újra meg újra erőre kap. Egy szer ezt az utat járja be, másszor a másikat gondolatban. Önismeretre hangolódik. Mint a kutató barlangász: mindig olyan barlangot kutat, amit még nem látott senki. Ő a felfedező, magáénak vallhatja. Kemény ember, állja a vihart. Tudja, hogy mikor harapnak a halak.Senki sem férkőzhet közel hozzá, csak a halak, meg a gondolatok. Jönnek a halak, meg lehet enni őket. Eszébe jutnak újabb meg újabb dolgok, agyal, spekulál. Van ideje megemészteni az egészet. Hadat üzen az egyik tapasztalat a másiknak. Szamárkodik a szél, makacskodik az ember, összetalálkoznak, viharban egyesülnek. Mindkettő támadásba lendül, viaskodnak. Legyőzheti a külső a belsőt, ha nincs szerencséje. Mindkét természet változhat a megfelelő hatásra. Megszűnt a villámlás. A vihar engedett kicsit, már a szél sem kapja el olyan erősen. Fogja a botját, bedobja a horgot, a csali ficánkol. Ráharapnak. Kirántja az egyik halat. Ez megvan. Megérte. A szákba rakja, amit visszatesz a vízbe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése