A későn kapott virág (Tükörlabirintus c. könyvemből)

Számadásra szólítanak: ember maradjon! Ez a kép van előttem: a mindig tevékeny ember, meg akinek mindent el lehet mondani, bármikor. Sőt éjszaka is zavarhatják fiatalo és idősek egyaránt. Jgy élte az életét nap mint nap.  Volt ereje másoknak élni, még önmagáról is megfeledkezett. Sosem vette észre, hogy senkit sem érdekel az ő sorsa. Mrgtisztelték nyavalyáikkal - ez nagy dolog. Az embereknek csak az volt a fontos, hogy lerázzák magukról a terheket, ami jó hatás keletkezett, azt természetesnek érezték. Lassan elfelejtették azt az embert, aki kisegítette őket a bajból, pedig ő is bajba került. Élete delén összesűrűsödött a levegő körülötte. Elveszítette azokat, akik szerették. Sőt a körülötte még meglévőket is üldözte a sors. Tragédiákat élt meg, hiányokat, veszteségeket. Kapaszkodott. Kerste a génjeiben élő forrásokat. Talált valamit, amivel megpróbált kikecmeregni a kátyúból, újra felállt. Me kell erősödnie, ha lehet. Az út sokféle. Szembesülésekkel terhes, tele gánccsal ... Az ember fejére telepednének legszívesebben. Az önállóság csorbítása, a tevékeny élet ellen a szóbeszéd. Az ember rótta az útját.  Belefeledkezett a feladatába. Fogódzók mindig vannak, mégis valami megszűnt, aztán az egésznek vége lett. Nincs többé - elment. A temetésén megtisztelték koszorúval, virággal.